Nap mint nap küzdeni kell azért, hogy a hármas fonál ne szakadjon el

Az Országos Református Cigánymisszió hagyományaihoz híven idén is egy istenfélő házaspár életútjának bemutatásával csatlakozik a Magyarországon 2008 óta megszervezett Házasság Hetéhez. Bakosné Kóczi Zsuzsanna és férje, a roma származású András fiatal koruk óta hitben járnak, a Pestszentimrei Református Gyülekezet tagjai, ahol szerteágazó szolgálataikon keresztül megtérések sokaságának voltak tanúi. Három gyermeket – Dávidot, Dánielt és Olivért – neveltek fel szeretetben, a mindennapokban pedig azt teszik, ami rájuk bízatott: Jézus Krisztus evangéliumát hirdetik az emberek között.

Hogyan találtatok egymásra csaknem 30 évvel ezelőtt?

András: A megismerkedésünktől elválaszthatatlan, hogy útjaink élethelyzetbeli nehézségeket követően fonódtak össze. Én fiatalon gerincsérvvel küzdöttem, mely annyira elkezdett növekedni, hogy elnyomta az ott lévő idegeket. Műtétre volt szükségem, de a beavatkozás után csigolyavelő-gyulladás alakult ki nálam. Két évig jártam kórházról-kórházra, míg ki nem kötöttem Budakeszin, ahol 7-8 hónapot töltöttem gipszágyban. Az orvosok tehetetlenül álltak előttem, és elkezdték a legrosszabbra felkészíteni a szüleimet. Édesanyám beleőszült, hogy elveszítheti a 19 éves fiát, és valósággal vitázott Istennel, hogy inkább őt vegye el helyettem.

Úgy gondolom, hogy ez az imája meghallgattatott. A gyulladás kimarta a csigolya csontrészét, így nem volt, ami egy másik csigolyához kapcsolja, egy röntgen során azonban kiderült, hogy csont kezdett kialakulni a kapocs helyén. Ekkor új életet kaptam. Azt éreztem, Isten személyesen mondja nekem, hogy „Kelj fel, és járj!” Felkeltem, és a mankókat a vállamra téve sétáltam el a megdöbbent orvosok mellett.

Ezt követően találkoztál Zsuzsával?

András: Miután hazajöttem a kórházból, fokozatosan kezdett visszatérni az életerőm. Ekkoriban a Budapest belvárosában laktunk: az egyik sétám során megpillantottam Zsuzsit a nővérével – ekkor még bottal és fűzővel jártam –, és már ott éreztem, hogy valami elkezdődött. Ahogyan megismerkedtünk, mindkettőnk rájött, hogy hasonló nehézségek vannak mögöttünk, és Isten akarata, hogy mi egy párt alkossunk.

A közös hitalap ennyire magától értetődő volt?

András: Szüleim istenfélő emberek voltak, s bár ritkán jártak templomba, szeretetben neveltek fel minket. Egyébként tizenegyen vagyunk testvérek, kilenc fiú és két lány – mindent megkaptunk, amire szükségünk volt.

Zsuzsa: Nem hívő családból származom, húsz éves korom tájékán azonban, egy magánéleti probléma miatt, egy barátom hívására részt vettem egy gyülekezeti táborban. Ott találkoztam először Istennel, és olyan szeretet költözött a szívembe, melyet előtte soha nem tapasztaltam még.

Milyen gondolataid fogalmazódtak meg azzal kapcsolatban, hogy András roma származású?

Zsuzsa: Ez igazából soha nem volt téma nálunk, a gyermekeinket sem foglalkoztatta különösebben. Egyedül egyik gyermekünket zaklatták egyszer-kétszer emiatt az iskolában, mert rajta jobban látszik, hogy vannak cigányok a felmenői között, de hála Istennek ez nem tartott sokáig.

András: A szüleim mindkét ágáról vegyes a roma származás, engem soha nem ért atrocitás emiatt. Egy ehhez kapcsolódó konkrét esemény azonban meghatározta a családunk sorsát. Nagyon szerettünk sportolni, többen élsportolók voltunk, az egyik bátyám felnőtt magyar birkózó bajnoki címig jutott. A származása miatt nem tudott följebb lépni karrierjében, ezért a családjával az NSZK-ba disszidált – ott folytatta pályafutását, és le is telepedett ott. Ami pedig a roma szokásokat illeti, a mi családunkban szinte semmi nem maradt meg őseink hagyományaiból.

Hogyan léptetek anno közelebb Isten felé?

András: Nem sokkal Pestszentimrére költözésünk után a református egyház evangelizálni kezdett a környéken. Rengeteg házba becsengettek, és csak utólag tudtuk meg a lelkésznőtől, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik ajtót nyitottak nekik. Egy napon azonban biciklivel érkezett egy hölgy – azt hittem, a villanyszámlás! – bekopogott, bemutatkozott, és kiderült, hogy a pestszentimrei gyülekezet lelkésze. Attól kezdve ebbe a közösségbe járunk, immár 30 éve.

Zsuzsa: Az első gyermekünk érkezése után sokáig főállású anyaként tevékenykedtem, majd kisebb vállalkozásba fogtunk, ahol kerámiákat készítettünk. Negyven éves korom körül azonban megkérdeztem Istent: mi is az Ő valódi célja az életemmel? A legjobbkor került a kezembe Kalkuttai Teréz Anya életrajzi könyve, amelyben egyből megfogott az üzenet: „Segítő leszel”.

A gyülekezetben hallottam róla, hogy egy projekt keretein belül szociális gondozást és ápolást lehet tanulni, és kapva kaptam az alkalmon. Ennek elvégzését követően az Idősek Gondozó Házában dolgoztam, amely még kíváncsibbá tett a hivatás iránt, így felvételiztem a Károli Gáspár Református Egyetem szociális munkás szakára. Az idősgondozásban 15 évig végeztem segítő szolgálatomat, jelenleg pedig egy pest megyei nevelőszülői hálózatnál dolgozom.

Milyen szolgálatokat végeztek a gyülekezetben?

Zsuzsa: Vasárnaponként kis iskolás gyermekekkel foglalkoztam, táborok szervezésében, lebonyolításában segítettem, bibliai oktatásban vettem részt. A szívemhez azonban mindig is a diakónia, mások segítése állt a legközelebb. De mást is csináltunk: utcamissziót végeztünk, fiatal házaspárokat szólítottunk meg, bekapcsolódtunk az börtönmisszióba is. Rendszeresen a fiatal korúak börtönében karácsonyi műsor keretében, a gyülekezetünk ifjúságával közösen szolgáltunk, cigányok fiatalok között is. Aztán volt egy férfi, aki teljes reményvesztettségbe zuhant, miután leégett a háza. Sikerült begondozni őt az idősek otthonába, ahol új erőre kapott és párra is talált – így folytatni tudta az életet.

András: A szakmám szobafestő-mázoló. A gyülekezetben presbiter vagyok már 25 éve, részt veszek a zenei szolgálatban is. A házunkban több évig, két hetente házicsoportnak adtunk helyet, amely sok áldást jelentett mindannyiunk számára.

Előfordult, hogy nehezen tartottátok meg az egyensúlyt a családi és a gyülekezeti élet között?

András: Egy kupakgyűjtés alkalmával mindenki hozzánk hozta a hatalmas zsákokat, amely egy idő után tarthatatlanná vált. Ugyanígy volt ez ruhagyűjtéskor is. Kicsit túllendültünk a szolgálati határainkon, és idővel felismertük, hogy nem tudunk eléggé az emberekre koncentrálni. Nem jutott elég idő az imádkozásra és a csöndességre. Isten azonban fokozatosan kivont minket ebből, és más utat mutatott.

Beszélgetni kezdtünk az emberekkel, különösen olyanokkal, akiknek krízisbe került az élete: például azokkal, akik válófélben voltak a házastársukkal. Az ördög sajnos nem kíméli a hívő párokat sem. Gyakran tapasztaljuk, hogy a házasságban élők nem küzdenek eléggé egymásért, és azért, hogy az a bizonyos hármas fonál ne szakadjon el (ld. Préd 4,12 – a szerk.). Persze ez a kötél nap, mint nap húzódik, feszül, az emberek azonban nagyon hamar feladják a küzdelmet.

Mitől több egy házasság, ha két hívő ember köti össze az életét?

Zsuzsa: Nekünk a gyülekezeti háttér nagyon nagy segítséget jelentett. Emlékszem, ahogy egy bibliaóra alatt a nagyjából két és fél éves Dávid a lelkészházaspár hasonló korú gyermekével együtt játszott, amikor megszólalt: „Az igaz ember hitből él!” Egy gyermek így szívja magába a hallottakat, a hitet! Aztán ott vannak a táborok, a gyülekezeti alkalmak, a lelki közösség, amelynek tagjai lehetünk. Szűkösen éltünk, de mindenünk megvolt – vidámabb az élet keresztényként!

András: Pál azt mondja, hogy kipróbált és megpróbált embereknek kell lennünk. Ezt minden házasságban élő ember megtapasztalja előbb-utóbb.  Az istenfélő párok között, ha minden csak szépnek és jónak látszik, ott valami sántít, hiszen mindenhol van valamilyen nehézség, probléma.  Minden kornak megvan a szépsége és a kihívása! Az életünkben annak a bizonyos hármas köteléknek a megőrzésén kell fáradozni, melyet korábban is említettem. 

A keresztény házasság számomra attól több, hogy kipróbáltak vagyunk Krisztusban, és mindig visszamehetünk hozzá. Ha pedig belőle táplálkozunk, minden nehézségből fel tudunk állni. A múltunk, a jelenünk és a jövőnk is benne van. Mi is sok viharon mentünk keresztül, de Jézussal együtt előbb-utóbb az összes lecsendesedett. Az ő dicsősége az is, hogy megajándékozott minket három gyermekkel.

Zsuzsa: Hihetetlen, mennyire örök érvényűek Isten kijelentései. A legidősebb fiunk tavaly nyáron elvette menyasszonyát, az ő közös igéjük is a hármas fonálról szóló szakasz volt. Egy nem hívő rokonunk azonnal megkérdezte: ezt így is lehet?

András: A nehézségeket meg kell élni, megbeszélni, majd tovább lépni. Nincs olyan probléma, amin ne tudnék túljutni, hiszen Krisztusban vagyok – így képes vagyok rá!

Nektek milyen próbákon kellett keresztülmennetek?

András: Egy időben Zsuzsi egyik ismerősével rendszeresen, akár napi több órát is beszélgetett telefonon. Persze jó ügy érdekében tette, hiszen Istenhez próbálta közelebb hozni őt. A kapcsolatunk igencsak megsínylette ezt az időszakot: a végére már annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy úgy döntöttem, váljunk el. A gyülekezetben azt javasolták, hogy menjünk el párterápiára, én viszont azt válaszoltam, hogy Isten a pszichológusom, és ő tud mindent helyreállítani. Neki köszönhetően tudtunk újra közeledni egymáshoz, azóta pedig csendesebb vizekre vitt minket.

Zsuzsa: Az Úr közben az ismerősöm életében is munkálkodott, hiszen megtért, és most már gyülekezetbe jár.

Zsuzsa, te éltél meg hasonlót?

Zsuzsa: Igen, hiszen András sokat volt távol az otthontól munkája miatt. Három kisgyerek mellett sokszor nekem kellett betöltenem az apaszerepet. Amikor András nem volt itthon, a gyermekek nevelésében édesanyám rendszeresen segített, de a gyülekezet néhány tagjától is sok támogatást kaptam.

Hogyan viselitek, ha egy házaspár az ismerősi körötökben mégis válásra adja a fejét?

András: Nemrég egy olyan házaspár két tagja adta be a válókeresetet, akiknek esküvői tanúi voltunk. Ezen piszok nehezen tettük túl magunkat.

Zsuzsa: Isten mindig ott volt velük, de eltávolodtak egymástól és a gyülekezettől is. Így elmaradt a mindennapi lelki megújulás, az igeolvasás. A jelek biztosan ott voltak az életükben, de a világ zaja elvitte őket és megkeményedett a szívük.

Tudtok-e tanácsokat adni azoknak a pároknak, akik maguk is krízisen mennek keresztül?

András: Ha nem tudnak egymásnak megbocsátani, és hívőként nem tudnak alázatosak maradni, akkor komolyan el kell gondolkozniuk a hogyan továbbon. Fel kell tenniük a kérdést, hogy miért nem tudnak szeretni? Hogy miért nem tudnak társukra testvérükként tekinteni Krisztusban? Vissza kell nyúlni a gyökerekhez, a legjobb hír pedig az, hogy nincs olyan bűn, amit Jézus ne tudna megbocsátani.

A házasság egyik kulcselemének tartjuk még a kompromisszumkészséget is. Itt nincs olyan, hogy az egyik fél enged, a másik pedig nem; mindkettejüknek törekedniük kell az arany középútra, akár a saját igények feladásának árán is. Ezzel a komfortzónánk is tágul, kipróbált emberekké válunk. Persze a hit pajzsának rajtunk kell lennie, hiszen az ördög alig várja, hogy beleavatkozzon a dolgainkba.

Mit gondoltok a felemás igáról?

András: Az ige erről határozottan fogalmaz (ld. 2Kor 6,14 – a szerk.), de az is megtörténhet, hogy a pár egyik tagja előrébb tart a hitben, a másikuk pedig hátrébb. Aztán jön egy időszak, amikor az egész megfordul. A növekedés nem rajtunk múlik. Nálunk is megtörtént. A lényeg, hogy a párok egymás terhét hordozzák. Mindannyian azonos pályán futunk, a hangsúly pedig nem azon van, hogy mikor érünk be a célba, hanem hogy mindketten ott legyünk.

Zsuzsa: A hívő által a „hitetlen” is megszentelődik, Isten pedig látja az ezirányú vágyainkat. Sokan mondták már, milyen jó gyermekeket neveltünk – mi azonban Istennek vagyunk hálásak azért, amilyenekké formálta őket.

A jó szülők sem véletlenül azok, akik, hiszen Jézus kinyújtott kezei és lábai vagyunk!

Zsuzsi: A hármas kötelék lényege, hogy nem egymásra nézünk, hanem Istenre, hiszen tőle jön a megoldás és a segítség.

András: Azért nézünk egymásra is!

Zsuzsi: „Legyetek egymást megelőzőek!” Ezt szintén fontos tanácsnak gondolom, melyet jó lenne, ha a mindennapokban egyre többet gyakorolnánk.

András: Fontos, hogy le tudjak mondani az elveinkről, mert ha nem így teszünk, akkor az a gonosznak támadási felület hagyunk.

Melyik volt a legemlékezetesebb imakérésetek, amely meghallgatásra talált?

András: Talán az, amikor a legkisebb fiunk – kitűnő tanulóként és színes érdeklődésű srácként –, bejelentette, hogy katonatiszt szeretne lenni. Jó vágású, sportoló alkatú, de Zsuzsival összenéztünk, hogy Isten nem akarhatja azt, hogy fegyvert fogjon. Sokkal több van benne! Egyik akkori moziélményünk a Fegyvertelen katona című film volt (melyben a főszereplő, Desmond Doss megtagadja a katonai szolgálatot keresztény hite miatt – a szerk.), mi pedig nem tudtuk, hogy ő már látta korábban ezt a filmet. Elmesélte, hogy nagyon megérintette, elgondolkozott, és úgy döntött, hogy inkább más pályát választ. Nem mertük elhinni! Mi imádkoztunk, Isten pedig dolgozott!

András: Életünk minden egyes pillanata tanúskodik róla, hogy Isten a tenyerén hordoz minket: hála neki megadatott, hogy három gyermekünk református óvodába, általános és középiskolába járjon, ketten közülük még egyetemisták. Olyan közösségben nőhettek fel, ahol valódi értékeket tehettek magukévá – rengeteg ajándékot kaptunk Istentől, de a családunk mind közül a legnagyobb!

„Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében. Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által. (Róm 5,1-5)

Szöveg és fotók: Dezső Attila